Kalandos utazásom
Hévízről Délegyházára 2013. március 14-15-én
A televízió
adásából szerzett információm szerint
csütörtökön 2013. március 14-én a nyugati országrész felől beözönlik a téli
hideg erős széllel és havazással, mely péntekre még intenzívebb lesz.
Hévízről az
előre tervezett pénteki naptól eltérően, március 14-én csütörtökön, indultam el
abból a meggondolásból, hogy még az ítéletidő előtt hazaérkezzem Délegyházára.
Akkor még járhatók voltak az utak, igaz esett a hó, s fújt erősen a szél.
Reméltem, hogy az autópályát elérve semmi gondom nem lesz a közlekedéssel, mivel
azt ilyenkor intenzívebben takarítják, legfeljebb kisebb sebességgel haladok,
ahogy az útviszonyok azt megengedik.
Hévízi 10
óra 30 perces indulásom után a 71-es úton, nem messze a 76-os úttól, illetve
az M 7-es autópályától már zord körülmények
fogadtak, a havat vízszintesen fújta az erős szél, volt olyan szakasz, ahol az
autóm orrát sem láttam, nemhogy az országutat. Persze lépésben kellett ilyen
helyzetben közlekednem. Nem sokkal később meg kellett állnom egy kocsisor végén,
itt több mint egy órát álltam. Amikor megláttam egy autómentőt, akkor
realizálódott bennem, hogy itt egy karambol miatt nem tudok tovább menni. A
kocsisor lassan elindult, s végre feljutottam 12 órakor az M 7-es autópályára,
amely várakozásomnak megfelelően akkor még jól járható volt.
De ami innen
következett, azt nem kívánom megélni senkinek!
A szél, a hó
olyan feltételeket teremtett, hogy biztonságosan csupán 60-70 km/óra maximális
sebességgel lehetett közlekedni, de egyes „nyitottabb” területeken ennél jóval
lassabban. Tudom, hogy most meg fognak haragudni a kamionsofőrök, de
magánvéleményem az, hogy a katasztrófa bekövetkeztének fő okozói ők lehettek az
M 7-es autópályán! A személyautókat úgy előzték 100-120 km/óra sebességgel,
hogy szinte megfélemlítették a személyautókban ülőket. Egy-egy ilyen ámokfutó előzése
után szinte nem lehetett kilátni a kocsiból, akár mennyire is töröltem az
ablakot, nem beszélve arról a légörvényről, amit a kamion gyors elhaladása
okozott.
13 óra 30
perckor értem a 80-as kilométerhez az autópályán Budapest irányába. Itt megállt
a gépkocsisor, a belső sávban a személyautók többsége, távolsági autóbuszok, a
külső sávban pedig többnyire kamionok várakoztak. Onnan tudtam, hogy igen nagy lehet
a baj, mert a leálló sávban tűzoltó autók, mentőautók, rendőségi és
katasztrófavédelmi autók siettek Budapest felé. Az M 7-es autópályán ellenkező
irányban már nem volt egyáltalán forgalom, azt a pályát a mentők, tűzoltók
használták.
Autómban,
mint gondolom máséban is a benzin az állandó járatás – melegítés – miatt
intenzíven kezdett fogyni. Féltem, nehogy úgy járjak, hogy mire elindulhatok,
addigra kiürül a tank. Így időnként lekapcsoltam a motort, azzal is üzemanyagot
megtakarítva. A kocsimban lévő rádiót hallgattam, de a helyzetem – helyzetünk –
kilátásairól semmi információt nem kaptam.
Este 21 óra
előtt néhány perccel a személygépjárművek igen lassan elindultak. Indulásunk
után pár perccel az autópályát elválasztó sávon „átküldtek”, átsegítettek az
ellenkező – Siófok felé vezető – pályára azzal, hogy a közeli lehajtón Polgárdi
felé menjünk. Örültem, hogy most már az álló kocsisorból kikerülhettem. Az ott szolgálatot
teljesítőtől megkérdeztem, hogy az az út amerre küldenek, járható-e? A válasza
tömören: „Azt sajnos nem tudom!”
Elérve a
lehajtóhoz ott is hosszú sor állt már. Mindenki türelmesen várt és várt, mivel
nem tudtuk, (tudtam) mi lesz a következő megpróbáltatásunk. Mögöttem egyik
autós indexelt, s elindult az autópályán Siófok felé. Utána indultam, mondván
nincs messze a Balatonfüred-Balatonvilágos elágazás, ott a lakott település
közel van, ahol szállást kereshetek magamnak. Rövid távolság megtétele után
megláttam egy táblát, mely benzinkutat és pihenőhelyet jelzett. Ez a 83.
kilométernél volt. Természetesen azonnal bekanyarodtam, tankoltam és MEGNYUGODTAM,
hogy most már biztos helyen vagyok. A kútnál már jó pár személyautó állt, s még
jöttek többen is utánunk.
Ez lett
biztonságos éjszakai szállásunk, pihenőhelyünk. Én a kocsiban aludtam, volt aki
bent a benzinkút kereskedelmi eladóterében. Ellátásunkról a két alkalmazott
maximálisan gondoskodott, melyért köszönetemet fejezem ki a többiek nevében is.
Rádiómat
állandóan hallgattam, de csak olyan információkat hallottam, amit egyébként is
tudtam, illetve láttam, hogy le van zárva az M 7-es autópálya. Társaink
okos-telefonjaikkal próbáltak információhoz jutni, ez azonban reménytelen
akciónak bizonyult. Többen türelmetlenek voltak, s 15-én dél körül elindultak a
Balatonvilágosi elágazásig, onnan a
balatonakarattyai körforgalomnál Székesfehérvár felé vették az irányt a régi
7-es úthoz. Utolsó információm szerint útjuk Székesfehérvárig sikeres volt.
A magam
részéről úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg megnyitják az autópályát. Erről
persze megint nem a rádióból szereztem tudomást, hanem észrevettem, hogy a
Budapest felé vezető úton rendőri felvezetéssel két sorban egymás után mennek
az autók. Ez már 16 óra előtt volt néhány perccel.
Természetesen
ismét tele tankoltam, s elindultam végre haza!
Az út végig
mind az M7-es, mind pedig az M 0-ás tökéletesen letakarított, járható volt! Három helyen maradt még némi kis hó folt,
melynél minden autós óvatosabban vezetett. Nagy örömömre az 51-es út, majd a
Dunavarsány, s Délegyháza felé vezető mellékutak is tiszták voltak, s 17 óra 30
perckor nyugodtan mondhattam, hogy szerencsésen 31 óra hosszat tartó utazás
után hazaérkeztem!
Köszönöm a
mentés irányítóinak, hogy csak akkor nyitották meg az M 7-es autópályát, amikor
az már alkalmas volt a balesetmentes közlekedésre.
Tisztában
vagyok azzal, hogy a mentés fontosabb, mint az emberek tájékoztatása. A bajban
lévőknek, az elkeseredetteknek viszont az egyetlen remény a megfelelő
tájékoztatás! Ez az, ami szerintem hiányzott az első két napon.
A kamionok
közlekedésével kapcsolatban pedig valami radikális intézkedésre lenne szükség,
mely megállítaná ámokfutásukat az autópályán.
2013.
március 17.
dr.
Seregélyné Schmidt Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése