„Ekkor kezdetét vette ama pompás
ponyvaregény, ami annyi csodálatot és iszonyatot váltott ki Európában.
Három főhőse: legelőször is Jean-Paul Marat, e megveszett pincepatkány,
akinek a közcsatornarendszer eldugulása lehetőséget ad, hogy előugorjon
latrinájából és őrjöngve mindent felzabáljon. {…}
{...}
Mocskos, megszállott,
korcs, vérbajos, és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen,
aki mosakszik, épelméjű, és vérbaj nélkül való – jellegzetes képviselője
egyszóval a forradalmi söpredéknek, a föld alatti egzisztenciáknak,
akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei
rejtekhelyekről és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen.”
Egon
Friedell halhatatlan és tökéletes sorai ezek, amelyeket a nagy francia
forradalom vezéralakjairól írt. És ezeket láttuk őrjöngeni vasárnap a
Lánchíd budai oldalán.
Ott volt mind. Ott
voltak, nagyjából ezren. Az örök, akasztani, lincselni mindig kész
lumpenprolik. Az igazi csőcselék, ami szemernyit sem változott a római
arénák vérszomja óta.
S
ott voltak az ő vezetőik. Hiánytalanul. Marat, Danton és Robespierre –
és a lárvaarcú alvezérek. Ott voltak mindnyájan, csak miképpen
pitiánerebb lett a kor, úgy lett pitiánerebb a bűn is.
Ennyire
futja nekik. Intellektuálisan. Összeeszkábálnak egy műanyag szobrot,
aztán meggyalázzák. Mindenhogyan. Összetörik, késsel szurkálják, tépik
körömmel, marokkal, ráfekszenek. Beteg állatok. Golding írt róluk A
legyek urában. Ralph űzi a tömeg élén Röfit. S az iszonyat hátterében
ott teázik a viktoriánus angol társadalom, és kényesen eltartja a
kisujját.
Ezek mögött pedig Tóth Imre
olvasztár áll, és egy másik „bazmegoló” büdös bunkó. Ezek mögött ott van
a restik budijára felkarcolt összes malacság, meg a férfias,
megkerülhetetlen húgyszag. Ez a lényegük. Létezésük legbensőbb lényege.
Ott
volt az összes zászló is, ami alá ezek odagyűlhetnek. Ott volt az
Együtt, az MSZP, a DK meg a PM – minden logó, amely alatt Európáról
szokás vakkantgatni, s amely alatt valójában a restik budijára irkálnak
csorgó nyállal.
Ott voltak mind, aztán
megtagadták, letagadták, úgy tettek, mintha nem is, mintha mégse,
megpróbálták kényesen eltartani a kisujjukat.
Török
Zsolt még a Facebookra is kiírta, hogy odament, aztán lelépett, mert
nem tetszett neki a dolog – este pedig megnézhettük a híradókban, ahogy
vihogva menetel a levágott fej mögött.
Karácsony is jelezte, mennyire nem tetszett neki, de a zászlót azért ő vitte.
Ott volt az a Kónya, a „földalatti egzisztencia”, „előugrott latrinájából” ő is.
És ott volt a harmadik: „(…)
a harmadik pedig Maximilian Robespierre, e gimnáziumi tanár, akit
egyszerre démon szállt meg, aki zsarnokságát rendes viszonyok között a
házaséletben élte volna ki, s aki diktatúrájához nem hozott otthonról
egyebet, mint átlagos értelmet, gimnáziumi műveltségének híg főzetét, s a
középszerű stréber jó hírnevét; már az iskolában osztályelső volt, és
más korokban vagy más országban az lett volna belőle, ami az
osztályelsőkből lenni szokott: zugügyvéd (…), községi tisztviselő,
könyvelő vagy rendőrségi besúgó – és az lett, ami csak abban a korban és
csak abban az országban lehetett egy osztályelsőből: a jakobinus
Franciaország teljhatalmú önkényura.”
Ott
volt hát ő is. Csak a jakobinus Franciaország nincsen már sehol. Ezért
állt olyan sután, olyan nyomorultul, olyan utánozhatatlanul hülye
mosollyal a képén, és beszélt a vérszomjas bunkóknak. Az ezernek. És
számolgatta magában az elúszó remények karcsapásait. Teljhatalomról
álmodott. Mint a másik hülye. Munkát s fizetést ígért minden fiatalnak, s
még a másik hülye gázrezsójára is felült volna örömmel – de be kell
érnie ennyivel.
Szegény Gordon későn futott, neki csak a Dopeman jutott, zimme-zumm…
De ettől még a bűn bűn marad.
Ettől
még meggyaláztak mindent, ami fontos és szent. Nem, nem Orbánt. Addig
fel sem érnek. 1956-ot gyalázták meg. A Forradalmat. S egy iszonyatos
diktatúra áldozatainak emlékét, a túlélők fájdalmát.
Meggyalázták, mert mindez semmit sem jelent ezeknek. Nem is jelentett soha.
Hát
ideje van az elemi erejű felháborodásnak, amit méltóságba kell
rejtenünk. Mert az erőszak visít, ordít, lincsel és retteg. Az erőszak
fél. Mi nem félünk. Ezt mutassuk meg nekik október 23-án. Lássák, hol az
erő, s mi az erő.
Hogy visszatakarodjanak disznóságokat firkálni a budik falára. Mert az az ő helyük.
Bayer Zsolt – magyarhirlap.hu
